2015. április 14., kedd

Életmódi Gasztro - az első beszámoló Tusi tollából

"Szeretném, ha tudnátok, nem vagyok sem szakács, sem egészségtudós, és vannak az ételeimben nembio és nemegészségesnek kikiáltott hozzávalók. Nem kampányolok margarin vagy vaj ellen/mellett, olaj vagy zsír ellen/mellett, nem vagyok vega, vegán, paleo, vércsoport…blabla, kitűztem magamnak néhány egyszerűen betartható célt, az ezekhez rendelt eszközeimet írom le.

Nem jobbak, rosszabbak ezek bármelyik háziasszony receptjeinél, nálam beváltak, akinek tetszik, vigye. :) Akinek nem, az meg ne. :)

Sokat beszélgettünk ezekről az étkekről és kérésre osztom meg.

Eddig két alkalommal találkoztunk a Pöttyös Kuckóban, hogy a Életmódi jegyében „Együnk jót, legyünk jól!” felkiáltással megosszuk egymással ötleteinket és elemózsiánkat. Ha majd az Anyahajó a megálmodott helyén működik, lesz egy szép nagy konyhánk, ahol lesz egy jó kis tűzhely, esetleg kinn az udvaron egy igazi kemence. A konyhában lesz egy szépen körülállható pult, ahol jól látjuk egymást, ahová majd a gyerekek is odaállhatnak. Lesz az udvaron saját kis fűszerkert pár paradicsompalántával meg néhány virággal körbevéve, és süti- és frisskenyér illat lengi majd be a házat, amikor éppen Életmódi gasztro folyik odabenn.

Egyelőre azonban hálásan köszönjük a Pöttyösnek ezt a lehetőséget is, ami most nagyszerű, de kissé behatárolja a lehetőségeinket, ami a főzést, kóstolást illeti. De az is igaz, hogy ezek a körülmények sokkal inkább jellemzőek egy lakótelepi családra, hiszen itt is egy lakótelepi lakásban ügyeskedünk.

Szóval a lehetőségek komoly végiggondolása, a szükséges eszközök, hozzávalók helyszínre szállítása szükséges ahhoz, hogy a kis csapat működni tudjon.

A receptek összeszedésénél így nemcsak az játszik, hogy egészséges legyen, de lehetőleg gyorsan készüljön el, ne kelljen sütő, mert az nem működik, ne legyen szükséges hozzá túl sok edény, mert azt mind oda kell cipelni… stb.

Az első alkalommal Szimonettával párban vállaltam a háziasszonyi szerepet.

Már itthon előkészültem amivel lehetett, kifliket és magos rudat sütöttem a készítendő krémekhez, és itthon a házi májast is elkészítettem. Ottanra már csak a fetakrém maradt. 

Szimonetta egy igazán finom rukkolás kéksajtos salátával készült, amit a helyszínen elkészítettünk közösen.

A második alkalommal főzésre adtam a fejem, és krémlevesek készültek annak jegyében, hogy etessünk több zöldséget a családdal.

A következő bejegyzésben hozom a recepteket.

2015. április 9., csütörtök

Életmódi - Tusi nagy kérdése: az erő velem van?!


"Már régóta érlelődik bennem, hogy leírjam ismét a gondolataimat, és, hogy épp három hónapja tettük hivatalossá az Életmódi csapatot, ez remek alkalom.

Kezdeném azzal, hogy a terveim egy része nem sikerült eddig, havi 2 kilót szerettem volna fogyni, de jelenleg 4-4,5 kg fogyásnál tartok. Ez úgy áll össze, hogy az első hónapban 2 kilót fogytam, aztán egyet, most utóbb pedig szintén kb. egyet. Persze jobb lenne, ha most 6 kilóról számolhatnék be, de nem vagyok elkeseredve, mert a tendencia az, hogy folyamatosan csökken a súlyom.

Továbbra sem eszem fehér lisztet és cukrot, bár a húsvéti ünnepek, amit a családnál töltöttünk rávittek némi szabályszegésre. Épp ez adta meg a kellő lendületet ehhez az íráshoz is.

Aminek a fő témája ismét, vagy elsőnek, már nem is tudom, ez erők, amik körülvesznek minket.

Vannak a támogatók és a visszahúzók. Az utóbbi időben a visszahúzók kerültek fölénybe.

Bár azt sem tudom igazán eldönteni, hogy ez mit is jelent. Az én szemüvegem változi, rossz a fénytörés, vagy valóban vannak olyan működések, látásmódok, amik lefelé húznak, nem előre visznek. És, ha igen, mit is lehet ezekkel kezdeni? Mi az amit ezek közül át tudok fordítani pozitívba? Mi az, amit figyelmen kívül kellene hagyni?

És igen, látható, a böjti időszak véget ért, küldetésem teljesítve, most már agyalhatok ismét, tehát agyalok. :)

Visszahúzók:

1. Család – hú micsoda szentségtörés!!Édes pici gyerekek, kedves segítőkész férj, tündéri nagymamák, nagypapák, akik mindannyian csak azt akarják, hogy mindenkinek a legjobb legyen, hogy anyuka szép legyen, egészséges, jókedvű…DE! …közben ne menjen el futni, inkább játsszon velünk, főzzön vacsorát, engem is vigyen…oldjon meg mindig mindent jó feleség módjára, akár ereje utolsó cseppjeiből, max. nem megy futni, és megeszi a bolti kenyeret…nagymaminál egye csak meg a fehérlisztes kalácsot, meg a kenyérrel megtömött fasírtot, hiszen egy nap nem számít, ne legyen már hülye, hogy elhiszi, hogy abban a kenyérben az van ami… Nálunk ez kb. így néz ki. És persze pont a család az a kategória, aki beleférne a támogató erők közé ugyanúgy, de mostanában inkább ez az oldal a domináns nálunk.

2. Ünnepek – ez most ugye nagyon aktuális, és szorosan kapcsolódik az előző kategóriához. Nem megoldhatatlan, teszem hozzá, de nekem most nem sikerült teljes mértékben. És szomorú, ha nem vásárolok be magamnak az általam fogyaszthatónak ítélt élelmiszerekből, akkor bizony vagy éhezem vagy vétkezem egy nagymamás látogatás során…

3. …és ebből jön a harmadik: alacsony önértékelés, avagy fontos vagyok-e. Nálam ez is egy komoly visszahúzó erő. Amikor szembesülök azzal, hogy nem vagyok az…Hogy felnőtt családtagjaim (na ismét a család) nem tisztelnek, nem fogadják el, hogy ez egy nagyon kemény munka most részemről amit leginkább magamért, de közvetve értük is teszek, amikor kinevetnek, mert ez egy hülyeség, amikor csokit kapok ajándékba-és nem diétásat, amikor nem terítenek meg nekem az asztalnál- mondván hiszen te életmódizol, nem? Ugye, hogy ugye?

4. Pénz…és annak hiánya. Nem panaszkodom, de azért tegnap teljesen leakadtam azon, hogy a Wekele egyik menő sarki boltjában 690 forintért vettem egy 25 dekás tönköly kenyeret. Mert épp itthon nem volt semmilyen. És nem tartozik ide szorosan, de mikor megkérdezem a Tinódit, ahol 490 egy félkilós egészséges kenyér, hogy sütnek-e mást is ebből a lisztből, vagy valami cukormenteset, akkor úgy néznek rám, mint aki a Marsról jött.

5. Fáradtság, hangulati ingadozások: ezzel még nem tudom, mit kezdjek. A fáradtság még ok, de amióta szültem sokkal kiegyensúlyozatlanabbnak érzem magam hangulatilag. És ez ördögi kör...ha nem befordulok, hanem kifelé a futópálya felé, akkor nyert ügyem van…de ez most valamiért nem megy…ezért marad a belső feszültség. Ezen még dolgozni kellene.

És most jönnének a Támogatók, a csapat, a pozitív gondolatok, de nem jönnek a fejembe…

Ma este Életmódi – gasztro, hátha kapok egy kis lendületet, aztán meglátjuk…"

2015. április 3., péntek

Átváltozás: közgazdászból művész és kétgyerekes anya - Veránk írása az Anyacsavar pályázatára

Szeretném megosztani a történetemet másokkal, hogy bátorítsam őket. Sok olyan nőt, anyukát ismerek, aki olyan szakmában dolgozik, amit nem szeret, de fél belevágni. Nem is könnyű az út, de sok öröm forrása, ha az ember olyan munkát végez, amiben örömét leli és a gyerekeire is jut elég ideje.

Külkereskedelmi Főiskolát végeztem, közgazdász diplomával, de amint elkezdtem dolgozni beiratkoztam egy rajziskolába. Kisgyerekkorom óta rajzolgattam, fogékony voltam a művészetek iránt, de az önbizalom hiánya mindig visszatartott attól, hogy erre a pályára lépjek.

A rajziskolába eredetileg csak hobbiból jártam, de néhány hónap után – tanáraim bíztatására - felvételi vizsgára készültem a Képzőművészeti Egyetemre, grafika szakra. A 2. körig jutottam, amit sikerként könyveltem el, hisz mások éveket készülnek egy ilyen eredmény eléréséért. Mivel volt már egy diplomám, elérhetetlennek tűnt, hogy ha fel is vesznek, hogyan fizetem ki a tandíjat? Nappali tagozat mellett hogyan dolgozom? Másrészről már szerettem volna gyermeket, akkoriban készültünk az esküvőnkre. Végül egy 5 féléves OKJ-s felnőttképzés mellett döntöttem a Budai Rajziskola alkalmazott grafika szakán. Nagy dilemma volt, hiszen munka mellett időben és anyagilag is nehéz volt megoldani. Szombatonként és péntek délutánonként kellett iskolába járni. Szeptemberben kezdődött a suli, november közepén már várandós voltam kisfiammal. Mivel a terhesség első felét megszenvedtem a rosszullétekkel, február végéig dolgoztam, utána táppénzen voltam, így könnyebben tudtam iskolába járni. Június elején vizsgáztam, július végén megszületett a fiam.

Egy év kihagyás után már vágytam vissza az iskolába, de nem volt könnyű. A nagyszülők 110-180 kilométeres távolságban vannak, édesanyám még dolgozott, mellette beteg nagymamámat ápolta. Az állami bölcsőde csurig volt, még heti két napra sem tudták felvenni. Maradt a magánbölcsi. A GYED-et felemésztette a tandíj és a bölcsődei költségek. Lelkileg sem volt egyszerű: otthagyni a fiamat idegenekre, mikor még alig volt nélkülem, legfeljebb közeli családtagokkal. Amikor bevittem, csak néhány percig hüppögött, utána jól érezte ott magát. Volt, hogy én is könnyeztem a metróig. Ha iskolában voltam, lelkiismeret-furdalásom volt, ha a fiammal voltam, azon aggódtam, hogyan készülök fel az órákra.

Viszont voltak sorstársaim, segítőim: egy lakótelepi anyukával összefogtunk, és heti egy napot felváltva vigyáztunk egymás gyerekeire. Megosztottuk a tapasztalatokat és bíztattuk egymást. Azóta is jó barátság van köztünk. Utólag visszagondolva ez a kisfiamnak egyáltalán nem volt rossz. 14 hónaposan került a bölcsibe. Addig csak kézen fogva vagy kapaszkodva ment, de a többiek hatására ott elengedte a kapaszkodót. Néhány hét alatt megtanult motorozni. Sokat köszönhetek a férjemnek is, aki mind anyagilag, mind lelkileg támogatott.

Óriási élmény volt végül levizsgázni és átvenni a bizonyítványt. Ekkor kisfiam 2 éves volt. Felvették az állami bölcsibe, én pedig visszamentem régi munkahelyemre, a multihoz 8 órában dolgozni, 5 hónapos határozott idejű szerződéssel. Nem volt lehetőség részmunkaidőre. Már adódtak kisebb grafikusi munkák is, így a szerződés vége felé döntenem kellett: a biztos megélhetés, ami 8 órát jelent fixen 9-18-ig, vagy a bizonytalan grafikusi pálya, esetleg második gyerek? Mivel a családdal is nehezen összeegyeztethetőnek találtam továbbra is ott maradni, nem beszélve arról, hogy a bölcsődei szünet alatt sem tudtak volna szabadságra engedni, döntöttünk. Még kérem a maradék 1 hónapra a GYES-t és elfogadom a végkielégítést. Eddig úgy éreztem, egy ugródeszkán állok a medence fölött és nem merek ugrani. A körülmények hatására ugrottam.

Nyári szünet, munkakeresés. Szeptemberben már várandós lettem kislányommal. 4 hónapos kora óta dolgozgatok éjszaka, délutáni alvás alatt. Elsősorban referenciamunkaként egy önkéntes szervezetnek, mely remélhetőleg egy anyaközponttá növi ki magát, és magamnak készítettem weboldalt, illetve katalógusba szeretném rendezni festményeimet. Építgetem saját vállalkozásomat, de még hosszú az út a megélhetés biztosításáig. Az sem kizárt, hogy leszek még alkalmazott közgazdászi végzettségemmel, ha anyagilag olyan helyzetbe kerülünk, de nem adom fel.

Az Írisz Családi Körben nagyon sok olyan anyukával találkoztam, akik inspiráltak, jó hatással voltak rám. Tanultam tőlük sokat gyereknevelésről, időbeosztásról, egymás segítéséről. Akinek nincs segítőkész nagyszülő a közelben, annak az marad lehetőségként, hogy nyisson mások felé, akik hasonló cipőben járnak. A második szülés után már tapasztaltabb voltam, sokkal jobban be tudom osztani az időmet, nem szégyellek segítséget kérni, akár bébiszitter formájában. Ez utóbbit sokáig nehéz volt elfogadnom. Az anyaság megváltoztatja az embert. A szülés egyfajta újjászületés is volt számomra. Amikor gyerekünk lesz, akkor leszünk igazán felnőttek és már mi leszünk a minta, a példa azok számára, akiket legjobban szeretünk.

Sokat kell még tanulnom a saját szakmámban, sokat kell fejlődnöm. Néha irigylem azon évfolyamtársaimat, akik még nem családosak és szakmájuknak élhetnek. Szép eredményeket érnek el, gyönyörű munkáik vannak. De aztán elgondolkodom azon, hogy vajon ők meg nem arra vágynak-e, ami nekem megadatott: a család két gyönyörű gyerekkel?

2015. április 2., csütörtök

Nincs rend, van rendszer - Blankánk írása az Anyacsavar pályázatára

A második kislányunk az első után 2 évvel született 2005 decemberében. Úgy emlékszem arra a télre, amikor szinte alig mozdultunk ki a lakásból, hogy csodás „akolmelegben” éltünk. Nyugalom volt, babaillat, sok segítséget kaptam anyósomtól és anyukámtól, házhoz jött az ebéd, a férjem is tenyerén hordott minket. Nem volt más dolgom, mint a gyerekeimnek örülni. Örültem is. A lányok hamar egymáshoz nőttek, és amikor már ugyanazt ették és ugyanakkor aludtak, lett egy jó ritmusa a napjainknak. Ekkor már a főzés is belefért, a napirend szerinti séta is, lettek végre barátaink a lakótelepi játszótéren. Ruhák vasalva, a játékok dobozokba rendezve sorakoztak a polcokon, a családi fényképek időrendben a fotóalbumban. Olvastam, varrtam, írtam, s mert egyre több időm lett magamra is, elhatároztam, hogy tanulok valamit megint. Először bejelentkeztem Kriston Andreához egy tréningre, aki a nőiségről, annak tudatos megéléséről olyan inspirálóan beszélt, hogy máig emlékszem néhány mondatára. Felzaklatott és lelkesített. Aztán jött egy utazás Stockholmba, ahol míg a férjem dolgozott, én felfedeztem a várost. Élveztem, hogy oda megyek, ahová akarok, azt csinálom, amit akarok, élveztem, hogy egyedül vagyok. Pár olyan nap, amikor nem kellett senkinek megfeleni, elszámolni. Ekkor már bent volt a jelentkezési lapom a Török Sándor Walorf Pedagógiai Főiskolán, mert arra is rájöttem, hogy az, ahogyan gyerekeim megszületése előtt működtem a tanári pályán, nem folytatható út. Azon a tavaszon kezdtem rendszeresen eljárni futni. Szeptemberben aztán beindult a verkli: a lányok óvodában, és az iskolában, otthon háztartás, másnapra készülés. A képzés is elvett minden hónapból egy hétvégét, de szívesen mentem, mert megtapasztaltam sok olyat, amit addig nem: hogy lehet egymásra figyelni, hogy felnőttek is kötnek barátságokat, hogy az élő tudás milyen más, mint a tankönyvi, hogy kórusban még énekelni is tudok. Ellestem a horgolás alapjait egy csoporttársamtól, mert megőrjített, hogy tétlenül ülök a játszótéri padon, míg a gyerekeim bandáznak. Rákaptam, rákattantam. Egy éjjel azon kaptam magam, hogy horgolással díszített táskákat rajzolgatok. Másnap üzleti tervvel zaklattam a húgomat és varrtam a prototípust, a következő hétvégén kitaláltuk kézműves textilműhelyünk nevét is. Lett kezdő kollekció, táska, ékszer, lett webshop és néhány megrendelés is.

Már csak Apa ingeit vasaltam, csak este raktam rendet, csak hétvégén főztem. A munkahelyemen nagy erővel és kevés sikerrel dolgoztam. Nem értették a gyerekek, miért nem tanulunk? (tanultunk, csak másképp) Nem értették a kollégák, miért van mindig zaj? (tanultunk, csak másképp) Aggódtak az ötödikesek szülei, hogy lesz ebből egyetemi felvételi? Felelősségre vont az igazgató, miért adok teret a demokráciának? Amikor a már régen tervezett kistestvér bejelentkezett, majd pár hét múlva mégis inkább ki-, elhatároztam, hogy feladom. Tanév végén felmondtam. A terv az volt, hogy itthon maradok, adunk egy évet az üzlet felvirágzásának, vagy annak, hogy kitaláljam, mi leszek, ha nagy leszek. A következő tanév elején megfogant a kisfiunk, s ez némileg felülírta a tervet. Babavárás közben szerveztem a ZsALeMka marketinget, készítettem a termékeket, immár két iskolás nagylánnyal éltem a waldorf szülők aktív életét, horgolás tanfolyamot dolgoztam ki és tartottam, és még a lakást is átalakítottunk. A kicsi születése után bekapcsolódtam a lakóhelyünk civil életébe, sok új ismeretséget kötöttem, az itt megismert csapattal mára nagy közös ügyünk lett: a József-Attila-lakótelepi anyaközpont megalakítása.
 
Most nagyon mások a mindennapok, mint 10 éve. Naponta 20-50 e-mailt küldök, Facebook oldalak adminja vagyok, levelezőlisták tagja, pályázatokat írok. Mindezt szigorúan, amikor nincsenek körülöttem a gyerekeim. A kicsivel olyan dolgaimat végzem, amiben részt tud venni ő is. Séta közben ügyeket intézünk, együtt pakolunk a mosógépbe, ketten fogjuk a botmixer nyelét, a teregetés, a krumplipucolás közös buli. A nagybevásárlás online megy, futár hozza az árut. Tömbösítem az elfoglaltságaimat. Fogszabályozásra arra a napra kérek időpontot, amikor a termelői piac van, mert mindkettő kedvéért átjárunk Wekerlére. Ha főzök: több napra, dupla mennyiséget. Nap közben az okos telefonomra pillantok olykor és folyamatosan jegyzetelek: így hatékonyabb vagyok, amikor gép elé jutok. Már csak a listáimról nem vezetek listát... 

Már egyáltalán nem vasalok, van segítségem a takarításra, a lányoknak és a férjemnek is vannak állandó feladatai a háztartásban, néha házhoz jön az ebéd.

Saját ritmusunk van, ami eltér más kisgyerekesekétől: a kicsinek ki kell aludnia magát, mire a nagyokért kell menni az iskolába, tehát korán ebédel, dél előtt már alszik. Így jut nekem 2 nyugodt óra a nap közepén saját dolgaimra. Viszont neki kimarad a tízórai, ami nem gond, mert megebédel még egyszer, hisz a lányokkal is szeret asztalhoz ülni. Igény szerint szoptatom. Hordozom is, ha a helyzet úgy kívánja. Ez akkor is biztosítja a kiegyensúlyozottságát, ha a nap egyébként nem az ő igényei szerint alakul. Mert anya néha megbeszélést szervez más anyákkal egy unalmas helyen… Vagy mert anya éppen beugrik a belvárosba flangálni egy kicsit... Vagy mert anya játékidőben tanítja horgolni a néniket...

Apa segít. Rengeteget. Nélküle nem menne. Munkába menet célba juttatja az iskolásokat, munkából jövet megveszi a péksütit másnap reggelire. Fürdet, focizik, mesét olvas. Korábban fekszik, korábban kel nálam, kávéval ébreszt. Szülőire, játszótérre megy. Pénzt keres, eleget, hogy megengedhessük magunknak azt a luxust, hogy anya közösséget szervez, így “önmegvalósít”.

Leltár:

Nincs fotelben kuckózó olvasgatás. Nincs átaludt éjszaka. Nincs minden nap több óra játszótéren csellengés. Nincs két egyforma nap. Nincs a közelben segíteni tudó nagymama, nincs ugrasztható bébicsősz. Nincs menza, nincsenek estig tartó szakkörök. Nincs kettesben kimenő Apával. Nincs lakkozott köröm. Nincs rend.

Van mosókonyha, ahol halmozódhat a szennyes és száradhat a mosott ruha. Van rumliszoba, amire rá lehet csukni az ajtót. Van mosogatógép. Még így is van rengeteg csetres. Van önuralom, tűrni a lányok szobájában a szemetet a padlón. Van, hogy nem ágyazunk be. Van hiányérzet. Van pár fontos szabály: nem eszünk a szobában, nem káromkodunk, nem írunk a könyvekbe, szelektáljuk a szemetet, mind együtt vacsorázunk. Van rendszer.
 

2015. április 1., szerda

Útban a kiegyensúlyozottság felé - Edinánk írása az Anyacsavar pályázatára

Útban a kiegyensúlyozottság felé

Edina vagyok, kislányom, Emília 15 hónapos. Szeretném elmesélni nektek, hogy hogyan sikerült szorongásomat, pánikbetegségemet legyőznöm, és elindulni egy új úton, anyaként.

Mielőtt Emi megszületett, nagyon sokat dolgoztam. Volt, hogy egyszerre három munkahelyem volt, az állandó mellett tanácsadóként, hétvégente pedig főiskolán óraadóként működtem. Sőt, még önkénteskedtem is mellette. Általában véve keveset pihentem, a kikapcsolódást a koncertre járás, baráti találkozók, társasjáték partyk és a sport jelentette. 
 
Nagyon értettem ahhoz, amit csinálok. Emi születése előtt részlegvezetői pozícióban dolgoztam, minden problémával engem kerestek meg, ezt még élveztem is. A túlhajszoltság miatt azonban három szorongós, pánikbeteg időszakom is volt: az első még az egyetem végén, amikor első munkahelyemen dolgoztam, a második az esküvőnk előtt, a harmadik pedig kb. egy évvel kislányom születése előtt kezdődött. A pánikrohamok a tipikus tünetsorral jelentkeztek: izzadás, hőhullám, légszomj, ájulásérzés, „most meghalok” érzés. Volt olyan két hetem, amikor a lakásból alig mertem kitenni a lábamat.

Tudtam, hogy valamit változtatnom kell: kevesebbet hajtani, dolgozni, többet pihenni – egyszerűen hangzott, bár nekem nem volt az. Már lassan 2 éve szerettünk volna babát, úgy gondoltam, fékezésre van szükség ahhoz is, hogy Ő jöjjön.

Tudatosan kezdtem el az időmet beosztani. Megtanultam delegálni a feladatokat, még ha több időbe is telt, megtanítottam másoknak a munkafolyamatot, így később már csak ellenőrizni kellett. Lett egy jó is csapatom. A pszichiáteremhez folyamatosan jártam. Amikor megtudtam, hogy babát várunk, még inkább próbáltam lassítani. Találtam egy hobbit, ami igazán kikapcsol: ekkor kezdtem el horgolni. A munkahelyemen kértem, hogy két napot dolgozhassak itthonról. Beleegyztek. Az utolsó igazi pánikrohamom a terhesség 4. hónapjában volt. Mivel a munkahelyen szükség volt rám, táppénzre nem mentem, de a szülés előtti utolsó hónapban már nem dolgoztam, készültem a kicsi jövetelére. Már a várandósság alatt eldöntöttem, hogy kötődően szeretném nevelni, gondoltam, hogy ehhez jó nagy türelem és lazaság is kell, így elkezdtem megtanulni lazulni, relaxálni. Mindenképp természetes szülést szerettem volna, kaptam a pszichiáteremtől papírt, hogy rendben van. 2013 októberében meg is született Emi.

Az első héten férjem, második héten anyukám volt velünk itthon, segítettek. Nagyon jó volt, hogy nem kellett dolgoznom, a sok szellemi munka után a babázás kikapcsolódás volt számomra. Nálunk is voltak kezdeti nehézségek, főként a szoptatással. Nagyon sok türelem, kitartás kellett, de csak beállt a rendszer, és van egy jelenleg is igény szerint szoptatott babám. A kicsi nagyon mozgékony, energiabombam, igazi többemberes baba, aludni nem szeret, három óránál többet nem nagyon alszunk egyhuzamban azóta sem. Már kicsi korában (3-4 hónaposan) elkezdtünk közösségbe járni (Ringató foglalkozásra, hordozós fitnessre, horgoló körre, kötődő körre), láthatóan nagyon jól érzi magát a többi gyerek között.

A szorongásom Emi mellett nem szűnt meg egyből, de mindig emlékeztetem magam, ha előjön, hogy már rá is kell vigyáznom, és ezzel tudom kezelni, így már egyáltalán nem jelent problémát, hogy sokat járunk ide-oda, programokra.

Számítottam rá, hogy a cégtől amint lehet, keresni fognak, hogy menjek vissza dolgozni. Emi 10 hónapos volt, amikor az első telefont kaptam: szükségük van rám. Egy éves korában úgy döntöttem, hogy heti 20 órában, kötetlen munkaidőben, kizárólagosan itthonról, jobb fizetéssel visszatérek. A cégnél ebbe beleegyeztek, így elkezdhettem a munkát. Közben kislányom felvételét kértem a legközelebbi bölcsibe. Fel is vették, a szülői értekezleten minden rendben volt, a bölcsibe szoktatást Emi egy éves korában kezdtük volna. Sajnos azonban a beszoktatás időpontját elhalasztották, így az elején kénytelen voltam éjszakánként dolgozni, ami a baba mellett nagyon megterhelő volt. Már tudtam, hogy ez így nem fog menni, így egyből léptem: találtam egy Családi Napközit, ahol a következő héten kezdhettük a beszoktatást, és ahová jelenleg is jár Emi, heti két napon. Ezeken a napokon 8 órát dolgozok, és felüdülés, amikor Emivel játszhatok délután, amikor hazajön a bölcsiből. A további heti 4 óra pedig eloszlik, kitöltik a napi e-mail olvasások, telefonok.

Továbbra is járunk babás, babás-mamás programokra is, és aktívan részt veszünk egy helyi Anyaközpont kialakításában. Az önkéntes munka számomra mindig fontos volt, mivel a munkán kívül ebben hasznosíthatom tapasztalataimat, és értékesnek, hasznosnak tartom. A megbeszélésekre, találkozókra babával járunk, így a gyermekek is jól érzik magukat, és mi is rugalmasak tudunk lenni.

Örülök, hogy a munka-gyerekkel töltött idő-szabadidő rendszerét kialakítottam, mivel így lépést tudok tartani a munkahelyi, iparági változásokkal, de mégis elég időt tudok a babámmal tölteni. Így nem dolgozom túl magam, a babás horgolókörben, és esténként a hobbimmal is tudok foglalkozni, egy hónapja hétfőnként este sportolni is járok, ekkor férjem vigyáz a babára. Természetesen van, ami csorbul így is: az alváshiány mellett kevés időm jut a lakás rendbetételére, ezt jórészt férjemmel együtt hétvégente oldjuk meg, hétközben csak akut takarításra, rendrakásra jut idő. Szerencsére ezt nem tartjuk fő prioritásnak, a baba, és a család boldogsága az első nekünk, így számunkra nem baj, ha néha „fut” a lakás. A férjemmel kettesben töltött idő az, amit még szeretnék növelni, erre már tervünk is van: reméljük, ahogy növekszik Emi, többször tudjuk az egyébként vidéken élő nagyszülőkre rábízni, illetve egyszer-egyszer az alakuló lakótelepi Anyaközpont gyermekvigyázó szolgáltatását is tervezzük igénybevenni.